“Mindent megtettem, ami telhetett tőlem, mégis elutasították a pályázatot, nem értem, hol rontottam el.” Követni se tudom már, hogy hányszor hallottam ezt a panaszt kollégáktól és nagyon jól ismerem ezt a helyzetet is. A kudarc fáj, de fontos tisztában lenni azzal, hogy nem mindig te tehetsz róla pályázatíróként, ha elutasítják a pályázatot.
Van 3 jellegzetes eset, amikor nem azon múlik a pályázat sikere, hogy betartottad-e a szabályokat, nem is azon, hogy megtervezted-e alaposan a projektet, nem is azon, hogy jól írtad-e meg a pályázatot. Hanem valami egészen máson.
1. Amikor a pályázóval van a gond
Az első ilyen eset, amikor a pályázóval van a gond. És nem az a gond vele, hogy valamilyen jogosultsági szabályt nem tart be. Hanem az, hogy egy jelentéktelennek tűnő apróság miatt nem ő a legalkalmasabb arra, hogy megvalósítsa a saját projektjét.
Tipikusan az az eset, amikor egy szervezet túl nagynak látja magát ahhoz képest, mint amekkora.
Amikor a pályázó túlbecsüli a saját alkalmasságát
Például egy helyi képző szervezet vezetői tréningeket tart vállalkozásoknak, többek közt turisztikai vállalkozásoknak is. Sikeres, sorra nyeri a pályázatokat, nagy projekteket is bonyolít. És ezen felbuzdulva arra gondol, hogy miért ne pályázna egy nemzetközi kiírásra, ahol több országban összehangoltan kellene képezni a turizmusban dolgozó munkásokat.
Első hallásra remek ötletnek tűnhet, mert a képzés az képzés, a turizmus az turizmus, de valójában dupla öngól.
Mert egyrészt egy ilyen szervezet ezzel az ötlettel szakmailag nem hiteles, hiszen a képzési tapasztalatának nincs köze a turizmusban dolgozó munkások szakképzéséhez. Másrészt földrajzilag túldimenzionálja magát, mert hiába rettentő sikeres helyileg, akár regionálisan, attól az országos szint egy nemzetközi projektben túl nagy falat neki.
Ilyen esetekben gyakran előfordul, hogy a támogató nem szavaz bizalmat a pályázatnak, mert nem lát arra garanciát, hogy a pályázó meg tudja valósítani a projektet.
Hogy miért?
Mert a támogató annyit lát, hogy a korábbi tapasztalatok tükrében az új projekt jócskán meghaladja a pályázó szervezet hatókörét, kompetenciáját, erőforrásait. És így túl nagy könnyelműség lenne támogatni.
2. Amikor a partnerséggel van a gond
A második eset az előzőhöz hasonló, de itt nem a főpályázóval van a gond, hanem a partnerség összetételével. Ami teljesen szabályszerű, de valami mégsincs vele rendben.
Mutatok erre is egy példát:
Amikor a partnerség összetétele nem üti a támogató mércéjét
Egy nemzetközi kiírásnál az volt a szabály, hogy minimum 3 országból származó szervezet pályázhatott együtt. Emellett plusz pontszámot ért, ha a partnerség úgy állt össze, hogy nem csak szomszédos országokat érintett, hanem volt legalább egy távolabbi partner is. A partnerség romániai, magyarországi és szlovákiai szervezetekből állt, mert nem sikerült bevonni egy nyugati partnert, és a pályázók úgy döntöttek, inkább lemondanak a pontszámról. Csakhogy emiatt bukott az egész a pályázat.
Kidobták, annak ellenére, hogy érdemi szakmai kifogást nem találtak benne, az értékelés szövege is egy igazi dícshimnusz volt. De egy ponton jött a meglepetés: a projekt szerintük többnyire “magyarok által befolyásolt régiókban” valósult volna meg, ami – mondjuk ki kereken – kiverte náluk a biztosítékot.
Leesett az állunk és a mai napig képtelenek vagyunk értelmezni a “magyarok által befolyásolt régió” fogalmát, mert ilyen nincs is. Nyilván akkor találták ki, menet közben. Olyan értékelési szempontról vagy szabályról, ami ehhez kötődött volna, szó sem volt soha.
A pályázatot mégis le kellett pontozni, ahhoz, hogy kidobható legyen, így kerestek rá indokot.
De a magyarok által befolyásolt régiós kifogás nem volt elég, biztos, ami biztos, belekötöttek még pár apróságba is. Például abba, hogy a partnerszervezetek miért nem azonos szintű fizetéseket adnak a projektcsapat tagjainak. Mintha egy állami intézmény csak úgy módosíthatná a hivatalos bérrácsát projektről projektre. 🙂
3. Amikor a projektötlettel van a gond
És végül a harmadik eset: amikor a projektötlettel van a baj. És nem az a baj, hogy egyértelműen nem fér bele a kiírásba, hanem az, hogy nagyon határeset.
Képzelj el egy skálát, amelyiknek az egyik vége azt jelzi, hogy a projektötlet nem fér bele a kiírásba, és ilyenkor egyértelmű, hogy elutasítják, akár már az első körben. A skála másik végén van az az eset, amikor olyan ötlettel akarsz pályázni, ami tökéletesen illeszkedik a kiíráshoz, amire rá tudod mondani, hogy no, ezt a kiírást pont ránk szabták.
A pályázatok többsége valahol a két véglet között helyezkedik el. Ebben a harmadik esetben a projektötlet a biztonsági határvonalon épp, hogy túl van, és lehet azon vitázni, hogy belefér-e a kiírásba vagy sem.
Amikor a projektötlet jogosultságilag határeset
Például van egy kiírás, amelyiknek az a célja, hogy a határ két oldalán lakó embereket összekapcsolja közös eseményekkel, rendezvényekkel, többek közt képzéssel is. Ha ilyenkor jön egy szervezet, hogy az ő projektje egy képzéssorozatból áll, ahol a határ mentén működő civil szervezetek munkatársait, önkénteseit képezik mindenfélére, akkor ez határeset. A képzések ugyan támogatható tevékenységek, és pár száz fő képzése már szép szám, de ez még önmagában kevés lehet. Azt mondhatja rá a támogató, hogy ez nem egy képzési kiírás, és igaza lesz.
Ilyenkor a megoldás az, hogy kiegészíted az eredeti ötletet más tevékenységekkel (például a kiképzett civil szervezetek által közösen szervezett rendezvényekkel), és átbillented a biztonsági zónába, ahol már nem vitatható, hogy támogatható-e.
Egy tanács: Ha kezdő vagy, jobb úgy írni az első pályázatokat, hogy a skálának a biztonsági végletéhez közelítesz. Olyan projektötlettel dolgozol, amelyik bombabiztosan támogatható. Aztán ahogy egyre tapasztaltabb, egyre rutinosabb leszel, bevállalhatsz határeseteket is, de úgy, hogy nem mész el a másik végletig. Csak addig a pontig, ahol a projektötlet se sérül, és a kiíráshoz való kapcsolódás is nyilvánvalóan igazolható.
Illusztráció: Lucas Wakamatsu via Behance
